Futónagykövet – BUSÓK NYOMÁBAN FUTÓFESZTIVÁL
Óriási megtiszteltetés számunkra, hogy Dr. Ujvári Balázs PhD, a Pécsi Klinikai Központ Sürgősségi Betegellátó Osztályának orvosa „házhoz jött” hozzánk, hogy megossza gondolatait a futásról és a Busók Nyomában Futófesztiválról. Sikondán már volt szerencsénk együtt dolgozni a Pécsi SBO csapatával egy Élményzóna-csapatépítőn, és megerősíthetjük: egy kimondottan jófej, együttműködő társaságról van szó. Emellett a munkájukban kimagaslóan professzionálisak, hiszen nap mint nap emberéletek múlnak rajtuk. Most viszont Balázs nem az SBO sürgető tempójáról mesél, hanem arról, hogy a futás miként segíti őt a mindennapokban. Hölgyeim és Uraim, Dr. Ujvári Balázs PhD. – háziorvos, sürgősségi osztályos orvos Pécsi Tudományegyetem Klinikai Központ – Futónagykövet!
Hogyan érzed magad abban a szerepben, hogy a „Busók Nyomában Futófesztivál” futónagykövete lehetsz? Mit jelent számodra ez a megtiszteltetés, és hogyan szeretnéd inspirálni a résztvevőket?
Egyrészt motivál a felkészülésben, ami a feszített munkatempó és a család mellett nem mindig egyszerűen megoldható tevékenység. Másrészt egyfajta felelősség is, hogy ismerőseimet, barátaimat és kollégáimat is meg tudjam mozdítani egy kicsit és jöjjenek el a futófesztiválra. Ha nem is futni, legalább szurkolni nekünk. A háziorvosi praxisban és a sürgősségin gyakran találkozok olyan páciensekkel, akik a mozgásszegény életmódnak köszönhetően több szervi elváltozást is hordoznak, melyek alapvetően a helyes életmóddal megelőzhetőek lehetnének. Nem kell feltétlenül mindenkinek félmaratont futni, már a munkába gyaloglás vagy kerékpározás is nagy lépés lenne egy egészségesebb élethez. Én elsősorban azzal szeretném inspirálni a résztvevőket, hogy megmutatom, igenis jobb stresszlevezetés egy durva műszak után 5-6 kilométert futni, mint a kanapén sorozatokat nézni és nassolni.
Mi indított el téged a futás útján? Hogyan talált rád ez a sport, és milyen érzésekkel emlékszel vissza az első lépéseidre?
Az orvosi egyetem alatt 15 kiló felesleget szedtem fel és már érezhetően gyengült a fizikai terhelhetőségem emiatt. Medikusként másodévtől háttérbe szorult a sportolás, holott kamaszként rengeteget bicikliztem, falat másztam, a szántóföld melletti kavicsos úton futottam, de ezek a vizsgákra való készülés és a bulik mellett sajnos elmaradtak. Hatodévem elején, 2017 nyarán megelégeltem a tunyaságot és újrakezdtem futni. Őszintén szólva szörnyű volt. Alig tudtam 2 kilométert lefutni, így az év ősz végére fel is adtam. Ráadásul shin splintem is lett, majd plantar fascitisem, amik szintén visszavetették az edzéseket. Egyszer-egyszer elmentem kocogni, de egyedül inkább csak szenvedés volt. Aztán 2018 nyarán egy barátommal ismét nekivágtunk és év végére, egy rendesen felépített rutin mentén sikerült is a plusz kilók jó részét leadnom. Úgy gondolom, hogy az elmúlt 4 évben váltam igazán “futóvá”, ugyanis azóta minden évszakban havi 100-150 kilométerek futok, ahogyan szabadidőm engedi.
Mit jelent neked a közösségi futás? Szívesebben futsz másokkal együtt, vagy inkább egyedül élvezed a kilométereket? Hogyan formálja a futóközösség az életedet?
A közösség erejét mindig is motiválónak találtam, viszont egyesületi szinten sosem sportoltam, mindent csak lelkes hobbistaként űztem. Ahogyan az előző kérdésre válaszoltam, nekem is az adta meg a kezdő lökést, hogy egy barátommal együtt mentem ki a futópályára. Több barátommal is szoktam együtt futni, közben meg tudjuk beszélni az aktuális életeseményeinket és szakmai dolgokat is megosztunk egymással. Nyilván a közös időpont megtalálása nem egyszerű az eltérő munkarendünk miatt. Van olyan, hogy annyi mindenről beszélünk, hogy észre se veszzük, de már a 15. kilométernél járunk. Általában az idő limitál minket, mindenkinek van más dolga. Futásaim többségét azonban egyedül teszem meg. Közben leginkább podcasteket hallgatok, olykor furcsán nézhetnek rám a járókelők, mikor hangosan felnevetek. Zenére márcsak gyors tempójú edzések közben futok, azonban nem kevésszer csak elvagyok a saját gondolataimmal és csak az okosórámat viszem magammal.
Van egy közösségi futós alkalmazás a telefonomon (Strava), ahol látom a többi ismerősöm tevékenységeit, ami szintén jó motiváló faktor tud lenni.
Ha visszagondolsz egy igazán emlékezetes futásodra, melyik jut eszedbe először? Mi tette különlegessé azt a napot? Egy gyönyörű táj, egy meghatározó pillanat vagy egy váratlan találkozás?
Most elsőre a múlt heti (2025.01.19-i) Zúzmara Félmaraton, ahol sikerült a 21.1 kilométeres távon megdöntenem a korábbi személyes rekordomat. Igazán mókás így utólag, hogy a verseny rajtja előtt 20 perccel vettem egy új cipőt, abban futottam le a távot. Tulajdonképpen 19-re lapot húztam, de bejött. Persze egy csomó más futás is bevillant, így az első 10 kilométeres futásom még 2020 elejéről, az első nem versenyen lefutott félmaratoni távom. Az első Ultra Balaton indulásom, ahol az akkor kétéves fiam szurkolt a befutómnál. Az első hivatalos félmaratoni versenyem, ahova szintén elkísért a családom, valamint megannyi baráti beszélgetéssel egybekötött futás. Viszont van egy nagyon kiemelkedő. 2022 nyarán kicsit besokalltam és egy barátommal kirepültem Portoba egy hátizsákkal, amiben az alapvető pipere holmikon kívül csak a futócuccom volt. Az Atlanti-óceán partján futni szintén egy örök emlék marad.
Volt-e már olyan futásod, amikor szinte repültél, és teljes flow-élményben voltál? Hogyan élted meg azt a pillanatot, és milyen benyomások, érzések maradtak meg benned?
Hogyne, többször volt ilyen! Tulajdonképpen ennek az érzésnek a függője vagyok, de nem jutok el ebbe az állapotba minden futásom során. Szerintem nem is szabad folyton a “futó-flowt” hajszolni, mert akkor tolerancia alakul ki. Egyrészt egyre nehezebb lesz elérni, másrészt nem ad akkora löketet, mint korábban. Tulajdonképpen két különböző futásstílusban szoktam belekerülni ebbe az állapotba. Az egyik, amikor 15-20 kilométert futok, fülhallgató nélkül és csak agyalok, majd egyszer csak megszűnik a külvilág és csak visznek a lábaim. A másik, amikor az aktuális maximumot akarom magamból kihozni. Még csak 2024 tavasza óta járok versenyekre, azokon és egy-egy komolyabb felkészülésen mindig éreztem. Egyszerűen olyankor megszűnik körülöttem minden, nem gondolok a distresszt okozó faktorokra, egyszerűen csak jó. Hatalmas nagy dopamin-löket!
