Ma már az élményeket meg kell rendezni – hogy legyen mit hazavinni a nyárból
Élményzóna táborok
Volt idő, amikor nem kellett agyonszervezni a nyarat. Elég volt egy labda, egy bicikli, talán egy pingpongasztal meg a grund – és reggeltől estig ment a játék. Hogy nézett ki egy nap? Korán lementünk a térre, és csak este kerültünk elő, amikor már anyáink hangja visszhangzott a házak között:
– András, ebéd!
Ez volt az első hívószó, ami megtörte a meccs lendületét. És persze nem azonnal, vonakodva, nagy duzzogva, miután belőttük a mindent eldöntő „győztes gólt”, végül engedtünk a korgó gyomornak. Aztán egy gyors kajcsi, és már robogtunk is vissza a többiekhez. Estére pedig jött a másik, ami azt jelezte, hogy vége a napnak:
– Andrááás! (Uzsgyi haza!) – fellőtték a pizsit.
Na, az már nem tűrt halasztást. Vagy legalábbis úgy kellett tenni, mintha nem tűrne.
De volt egy nap, amikor tényleg beteg voltam. Lázasan feküdtem otthon, paplan alatt, orromon ment a kamillagőz. Egyszer csak megszólalt a kaputelefon. Anyám felvette, én meg csak hallgatóztam az ágyból:
– Csókolom, az András nem jönne le egy kicsit fotizni?
– Nem jön, beteg.
– Ááá… de a labdát le tetszik dobni?
Na, ott azért elmosolyodtunk… Én is, anyukám is. Látod a grund számít rád édes fiam, de a labdára annál inkább.
Igaz, táborokba is jártam. Ottalvósba főleg. Balaton, Zirc, Tóalmás – ha a szüleim úgy érezték, jó lesz, ha egy hétre jól elküldenek valahova messzire, hogy nyugtuk legyen. Volt, hogy két hétre is. Általános iskolás másodikos voltam, amikor először mentem ilyen távolra. Mentem én örömmel. De a pécsi napközis táborok, azok valahogy kimaradtak az életemből.
Mi naponta megoldottuk – a grund volt a nyári táborunk, vezető nélkül, program nélkül, csak úgy, magunktól. A gyerekkori barátok közül senki nem ment napközis táborba. Nem is ismertük ezt a fogalmat. De akkor nem is volt rá szükség, mert megszerveztük mi magunknak az adott napot. Mindig csak az adott napot!
Aztán teltek az évek. És egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy már nem úgy működik a világ, mint akkor.
Ma már nem nőnek csak úgy fel a gyerekek az utcán. Ma már szervezni kell az élményeket. És ha már szervezzük, akkor szervezzük úgy, hogy annak értéke legyen. Hogy ne csak időt töltsön el a gyerek, hanem emléket gyűjtsön.
Ezért találtuk ki az Pécsi Élményzóna Táborokat. Tíz éve. Pécsett. Minden nyárra, szinte a teljes szünidőt lefedve.
És ha most lennék gyerek, gondolkodás nélkül beállnék ezekbe. Mert ezek nem csak táborok, hanem valódi élmények:
-
A kalandtáborban együttműködünk, problémát oldunk meg, nevetünk, segítjük egymást. Közös kihívások, közös győzelmek.
-
A túlélőtáborban megtanuljuk, hogyan tudunk jól összedolgozni, hogyan tudunk egymásnak segíteni. A bajtársiasság dominál és mindez a természetben, kalandosan, expedíciókkal.
-
Az angoltáborban beszélni tanulunk – játék közben, észrevétlenül.
-
A pályaorientációs önismereti táborban pedig önismereti játékokon keresztül megyünk végig egy speciális folyamaton, aminek a végén a gyerekek a szülőknek el tudják mondani, hogy mi érdekli őket, bemutatják azt a területet, ami felé orientálódnak.